Végre a végére értünk az új DC-sorozatnak, az utolsó rész stáblistája után pedig itt az ideje, hogy alaposan átbeszéljük az egész évadot. Be kell vallanom, nekem a nyitány kifejezetten gyenge volt. Az első rész után még ültem a sötétben, és azt gondoltam, hogy na, ebből is valami unalmas, felejthető tucattermék lesz, amit teljesen feleslegesen hájpoltak túl a premier előtt. De aztán az a helyzet, hogy a sorozat hétről hétre jobb lett, és teljesen rácáfolt az első benyomásaimra.
Ez egy tipikusan lassan égő sorozat volt, főleg az évad első felében. Nem kapkodtak el semmit, nem akartak az első két órában olcsó akcióorgiát és felesleges effekteket lenyomni a torkunkon. Helyette szépen, komótosan elkezdték felépíteni ezt a sötét, paranoid nyomozós hangulatot. És tudjátok mit? Ez a taktika működött. Az évad második felére a sztori már rendesen odaszegezett a képernyő elé, és az ember alig várta, hogy mi fog kisülni a következő epizódból.
Nem a csillogó szuperhősös klisék, hanem a nyers és mocskos valóság
A legnagyobb pozitívum nálam egyértelműen az volt, hogy a készítők kerek perec elengedték a klasszikus, csillogó köpenyes sémákat. Hal Jordan és John Stewart dinamikája a kezdeti döccenők és a gyenge első rész után nagyon betalált. Nem a zöld gyűrűk felesleges és idegesítő villogtatásáról szólt az egész évad, hanem a két főszereplő közötti feszültségről, meg a mocskos, gyanús kisvárosi rejtélyről. Hal Jordan mint a kiégett, cinikus veterán, és John Stewart mint a szabálykövető, merev újonc között remekül működött a feszültség. Ahogy kénytelenek voltak összecsiszolódni a nyomozás során, úgy vált a történet is egyre mélyebbé.
A háttér, a vizuális világ és a fizikai effektek adtak az egésznek egy olyan fojtogató atmoszférát, ami miatt teljesen elfelejtettem a korábbi elbaltázott DC-s próbálkozásokat. Kifejezetten üdítő volt látni, hogy a kozmikus fenyegetést sikerült lehozni a földre, egy isten háta mögötti amerikai kisváros szintjére, ahol a paranoiás lakosok és a helyi korrupció legalább akkora veszélyt jelentettek, mint maguk az intergalaktikus rejtélyek. A Jim Henson’s Creature Shop által szállított gyakorlati maszkok és bábok pedig adtak az egésznek egy olyan kézzelfogható textúrát, amit a mai CGI-nehéz blockbusterekből már teljesen kiöltek a stúdiók.
Voltak hibái, de messze van a felejthetetlen… bocsánat, a felejthető kategóriától
Persze nem akarom azt hazudni, hogy a sorozat hibátlan volt. A lassan égő, komótos tempó miatt az évad közepén, a negyedik és az ötödik rész környékén a politikai és bürokratikus szálak túlzott boncolgatása miatt hajlamos volt kicsit leülni a cselekmény. Voltak olyan mellékszálak és üresjáratok, amiket simán meg lehetett volna vágni a vágóasztalon, hogy feszesebb legyen a tempó. De a finálé kíméletlen lezárása, a kártyák végső leosztása és a sötét hangvétel mindenért kárpótolt.
Összességében szerintem egy nagyon korrekt, tökös darab lett. Bebizonyította, hogy a képregényes alapanyagokból is lehet minőségi, feszült bűnügyi thrillert faragni, ha nem a futószalagon gyártott hollywoodi sémákat erőltetik. Nálam abszolút megérte a rászánt időt, és kíváncsi vagyok, hogyan viszik tovább ezt a vonalat.
Ez az én véleményem, de most ti jöttök. Nektek is gáz volt még az első rész, vagy titeket már a nyitány is megfogott? Hogy tetszett ez a lassan égő, True Detective stílusú nyomozós vonal? Írjátok meg kommentben!
