Az idén harmincadik évfordulóját ünneplő Resident Evil franchise három évtizedes fennállása alatt már többször alaposan felforgatta a játék világot, már ami a túlélő horror műfaját érinti. A legutóbb 2017-es hetedik számozott epizóddal a sokat látott franchise egy olyan új standardot állított fel a horrorjáték franchise életében, amelynek sikerszériáját a Capcom azóta is képtelen megtörni. A játékosok legnagyobb örömére. Filmes vonalon viszont a Resident Evil avagy idehaza a 2002-es legelső Milla Jovovich-os film óta csak A Kaptárként hivatkozott széria már közel sem ennyire szerencsés. A Paul W. S. Anderson által majdnem másfél évtizedig gondozott franchise hat filmje ugyan többségében mindig korrekt akciófilmekként tudtak funkcionálni melyek anyagilag is kifejezetten jövedelmezőnek bizonyultak, viszont kritikai és nézői oldalról sosem sikerült egyértelműen elnyerni a rajongók szívét.
Többek között ezért is övezte hatalmas várakozás a Fegyverekkel és a Barbárral hatalmasat gurító Zach Cregger szimplán csak “Resident Evil”-nek azaz A Kaptárnak elnevezett rebootját amely technikai és gyakorlati értelemben is teljesen új alapokra helyezte a már sokat látott Resident Evil mozgóképes változatát. Videojáték adaptációról lévén szó Cregger dönthetett volna úgy is, hogy valamely már látott játék történetét viszi a vászonra, ennél nagyobb hibát azonban nem is lehetett volna elkövetni, elvégre ahogy a direktor is fogalmazott ha akarna sem tudna többet hozzáadni az olyan közkedvelt figurákhoz, mint Leon azon túl amit a Capcom fejlesztői már megannyi év alatt hozzátettek a karakterhez.
Cregger így végül arra az útra lépett amely mindössze a játékok világát adaptálja, viszont mindezt olyan játék hű módon, hogy játékos legyen a talpán aki elsőre észrevett minden elrejtett apró utalást a bő másfél órás gorefest alatt. Mert bizony A Kaptár egyáltalán nem spórolt semmivel, ha gusztustalan szörnyekről volt szó, akikkel még a legvadabb rémálmainkban sem szeretnénk összefutni. Na de ne szaladjunk ennyire előre, mivel a történet főhőse az Austin Abrams által játszott Bryan egy rutin futár munkának tűnő last minute megbízatása épp Racoon City-be vezényli, ám már az oda vezető úton olyan furcsa és nem kevésbé rémisztő dolgok keresztezik az útját, melyek mintha csak tényleg valamelyik legutóbbi Resident Evil játékból léptek volna elő.
Márpedig itt bizony tényleg erről van szó, ugyanis Cregger nem egyszer belső nézetes kameraszögre vált, mellyel nem csak a feszültséget igyekszik a lehető legmagasabb fokozatra tekerni, hanem a játékhűséget is. Miközben azért folyamatosan emlékeztet minket arra, hogy Bryanhez hasonlóan egy ilyen szituációban valószínűleg mi magunk is meglehet, hogy ennyire riadtan na meg tanácstalanul próbálnánk feldolgozni, ahogy körülöttünk lassan mindenki valamiféle ember húsra éhes rémséggé változik. Egy ilyen szituációban pedig azért bekapcsol a túlélési ösztön, azaz akarva akaratlanul, de elkezdünk fegyverek na meg némi belevaló skuló után kutatni. Igen ám, csak hát minden fegyvernek megvannak a maga tulajdonságai, így egy ezek világában teljesen járatlan figurának, mint amilyen Bryan is beletelik majd némi időbe mire rájön, hogyan biztosítson ki például egy pisztolyt vagy épp gépkarabélyt.
Ámde nem horrorfilmről beszélnénk, ha az újabbnál újabb túlélő eszközök mellé ne járnának friss szörnyek, amelyek ahogyan azt a játékokból már megszokhattuk olykor bizony elég különleges vagy éppenséggel mocsok mód gusztustalan képességekkel lettek megáldva. Cregger minden egyes rémmel való találkozást olyan sebészi alapossággal épített fel, hogy hiába sejtjük hogy bizony a következő pillanatban itt biza elszabadul majd a pokol, bizony lesznek esetek ahol az ijedősebbek azért rendre szitkozódni fognak, hogy már megint a szívbajt hozzák rájuk. Ekkora feszkó közepette persze valahogy néha azért oldani kell a hangulatot, amit Cregger a tőle megszokott vizuális na meg verbális poénok segedelmével igyekszik elkövetni.
Méghozzá sikerrel, ugyanis A Kaptár tökéletesen megtalálta azt a rendkívül kényes egyensúlyt, hogy ha kell akkor sírva röhögős módon képes legyen tálalni néhol abszurd humorát, hogy aztán másfél percre rá ismét újabb szívmegállás közepette folytassa azt amit megkezdett. Vagyis újfent gusztustalanabbnál, gusztustalanabb, pillanatokkal örvendeztessen meg minket. A feszültség pedig a játékidő és az egyre gyarapodó arzenál ellenére nem hogy csökken, hanem éppen ellenkezőleg, újabb magasságokba tör fel hiszen a videojátékokból már tudjuk: nincs új helyszín egy még az korábbiaknál is förtelmesebb rém nélkül.
Tényleg nem túlzás mikor azt mondom, hogy Zach Cregger egy félelmetesen szórakoztató horrort hozott össze az általa abszolút mód játékhű módon megálmodott A Kaptárral, amelyhez hasonló élményben utoljára talán csak pár évtizeddel korábban egy bizonyos Sam Raimi volt képes valami Gonosz Halott formájában. Az elsőre merésznek tűnő hasonlat azonban tökéletesen megállja a helyét, ugyanis Cregger Kaptárja pontosan azt kínálja amire titkon mindannyian vágyunk. Egy olyan másfél órás non stop gore-ral és humorral átszőtt rémutazást, ahol nem az a kérdés mi okozta ezt az egész kalamajkát, hanem hogy vajon hány lövésünk maradt még abban a bizonyos pisztolyban.
